Francia kapcsolat

Air: Moon Safari, 1998

stílusok: french pop, indietronica, downtempo, ambient pop, neo-pszichedélia

---

Ma, kétezerhuszonpárban már fel se kapjuk igazán a fejünket, ha egy nem angol, hanem történetesen francia nyelven előadott dal berobban a slágerlistákra (a belga Stromae például nem is egy, hanem azonnal két világslágerrel, a 2010-es Alors on danse és a 2013-as Papaoutai című dallal), sőt, tulajdonképp az a meglepő, hogy ez nem történik meg gyakrabban, hiszen az ezredforduló tájékán, amikor az internetes zenehallgatás kimerült a Napsterről lekalózkodott, CD-kről bemásolt digitális kópiák pörgetésében a Winamp nevű zenelejátszó szoftverrel, csak úgy ömlött a könnyűzenei tévé- és rádiócsatornákból a francia house. Cassius, Stardust, St Germain, Laurent Garnier, Etienne de Crecy, Mr Oizo, Miss Kittin…

A Franciaországból induló előadók kőkemény ostromot indítottak a globális tánczenei színtér meghódítására. És bár sikereik csak ideiglenesek voltak – tökéletesen illeszkedve a nemzetükkel kapcsolatos közkeletű, mémmé merevedett vélekedéshez – az egész társdalmi jelenség talán ki sem alakul, ha nincs két, hatalmas hatást gyakorló lemez a ‘90-es évek legvégén. Az egyik a párizsból induló Daft Punk 1997-es, Homework című bemutatkozása, ami lefektette a francia house alapjait. A másik pedig egy Versailles-i elektronikus duó debütáló lemeze, amely gyakorlatilag a zeneipar résztvevői és a szélesebb közönség képviselőinél nevetség tárgyából konkrét tényezővé emelte a francia popzenét. Bár az Air hosszabb távon nem könyökölt ki magának olyan jelentős popkulturális pozíciót, mint a Daft Punk, Moon Safari című, 1998-as lemezük olyan jelentős könnyűzenei mérföldkő, amely mellett lehetetlen szó nélkül elmenni.

Az előzmények

Az 1990-es évek második felében kisebb klubforradalom zajlott le Párizsban, egyik elektronikus zenei klub nyitotta meg ajtóit a másik után, az akkor még az igazi áttörések előtt álló francia house vált a párizsi fiatalok aktuális nagy divatjává. Egyre-másra születtek a különböző zenei formációk is, amelyek közül nem egy bizonyult kérészéletűnek. Ezek egyike volt az Orange, Alex Gopher, Jean-Benoît Dunckel, Nicolas Godin és Xavier Jamaux zenekara. Miután feloszlott, Gopher szólókarrierbe kezdett (és a későbbi francia house-mozgalom egyik oszlopos tagjává nőtte ki magát).

Jamaux az egylemezes Ollano nevű zenekarban folytatta, majd zeneszerzéssel kezdett foglalkozni, Dunckel és Godin pedig… nos, az 1995-ben huszonöt éves, matematikát és fizikát hallgató Dunckel, illetve a vele egykorú mérnökhallgató Godin duóként alkotott tovább.

„A Daft Punk Párizsban, gyakorlatilag a sarkon túl volt tőlünk, szinte hallani lehetett a zenéjüket, amikor kinyitottuk az ablakokat a zenekari próbák alkalmával” - idézi vissza a Guardiannek a Versailles-i Dunckel azt az időszakot - „Az 1990-es évek vége felé jártunk, Párizsban hirtelen kialakult ez az elképesztő elektronikus zenei színtér, egymás után nyitottak a klubok. Bár én nem vehettem részt a partik nagy részén, mert időm jelentős részét otthon töltöttem, a feleségem és gyermekünk, Solal mellett. Szegények voltunk. Tudtam, hogy a megélhetésem az Air sikerén múlik.”

Air. Amour, imagination, rêve - legalábbis Godin ezt nyilatkozta egy BBC-interjúban. Szerelem, képzelet, ábránd. Így nevezte el a duó az Orange után indított projektet, amellyel 1997-ig több single, majd egy EP is elkészült, de már ezzel párhuzamosan elkezdtek dolgozni egy nagyobb vállalás - egy teljes lemez - elkészítésén is.

Moon Safari?

„Asztrofizikát tanultam az egyetemen, és nagyon foglalkoztattak a csillagok, a bolygók, Einstein relativitás-elmélete.

Folyton a világűrről énekeltem, és a Marsbéli krónikákat olvastam Ray Bradburytől. A könyvben a szereplők szafarira indulnak a múltba, hogy megnézzék a dinoszauruszokat. Nagyon megtetszett a szafari szó.”

A csillagászati érdeklődés nem csak a lemez, de a dalok címadását is nagyban befolyásolta. A New Star in the Sky magyarázatra sem szorul igazán. „Emlékszem, beszélgettünk arról, ki a legszebb nő a világon. Számomra Kelly volt az a Charlie angyalaiból (akit eredetileg Jacquelyn Ellen Smith alakított), ezért róla írtuk a Kelly Watch the Stars című dalt.” - idézi fel Godin. És talán nincs is, aki ne látta volna a lemez első kislemezeként kiadott Sexy Boyhoz Mike Mills rendezésében készült videoklipet, amelyben egy plüssmajom indul kozmikus kalandokra.

Enter Beth Hirsch

„A ‘90-es évek elején mentem Párizsba au pairként” - nyilatkozza az énekesnő a Musictech lemezről szóló riportjában - „Ekkorra már megszereztem a színművészeti diplomámat, és úgy terveztem, anglofón színtársulatoknál fogok elhelyezkedni. Az érkezésemet követő pár hónapban megismerkedtem egy fiatalokból álló, nagy, nemzetközi társasággal, akik nagyobb része fényképész és mérnök volt. A társaság egyre nagyobbra nőtt, és szinte folyamatosan buliztunk. Néhányan gitároztak is, így előfordult, hogy jammelni kezdtünk a bulikon, a Szajna partján, és bárki énekelhetett, aki akart.” Az egyik ilyen spontán jammelés alkalmával jegyezte meg valaki, hogy Beth milyen remekül énekel, amiből lépésről-lépésre kialakult egy könnyűzenei irányultság, majd az első kislemez felvételének lehetősége is. Miután leszerződött a Rough Trade párizsi irodájánál, egy új producer, a Montmartre-i Étienne Wersinger kezdett dolgozni vele. - „Egyik nap ott ült a kanapéján egy fickó, és Étienne bemutatott minket egymásnak. Nicolas Godin volt a neve…” És egy elkoptatott sallanggal élve, this was the beginning of a beautiful friendship.

Hirsch két dalon közreműködött a duóval, ezek egyike, az All I Need a lemez egyik legemblematikusabb darabja lett. „Megkaptam tőlük a dal egy korai változatát (amely az első kislemezen jelent meg Les professionnels címen), de még kiforratlan állapotában is éreztem, mennyire különleges. Azonnal találtam hozzá egy dallamot, és kis idő alatt elkészültem a szöveggel is.”

A másik, You Make it Easy címet viselő dal az elsőt követően készült el, elsősorban a duó elégedettsége, illetve a kiadó buzdítása nyomán. Sokan - tévesen - úgy gondolták, a Sexy Boy szövegét is Hirsch énekelte fel, bár ott Godin és Dunckel vokóderekkel eltorzított hangja hallható.

Hogyan készült

A Moon Safari felvételei közel két éven át zajlottak, javarészt egy lakásban kialakított studióban, de a zenészek megfordultak más studiókban is - a Talisman című dalnál hallható vonósokat David Withaker producer vezetésével az Abbey Road studióban rögzítették, Londonban. „Ott voltunk, ugyanabban a legendás studióban, ahol a Beatles készített felvételeket, annyira meg voltunk szeppenve, hogy még a velünk dolgozó zenészekkel sem mertünk beszélni. Úgyhogy David magával vitt minket vidéki otthonába, ahol többek között Rahmanyinovról is beszélgettünk. Segített leküzdeni a félénkségünket, és végül sikerült valami lenyűgözőt alkotnunk.”

Paul McCartney és a legendás Höfner Violin basszusgitár

Itt nem ér véget a Beatles-szál - a basszusgitár, amit Godin megszólaltat (és amely talán a La Femme D’Argent című nyitódalon kap igazán domináns szerepet) egy ‘60-as Höfner Violin, ugyanaz a típus, amilyet Paul McCartney is használt. A hangszert a francia Oui Oui bőgősétől, Nicolas Dufournet-től kapta kölcsön. „Miután vissza kellett adnom Nicolas-nak, vettem egy ‘61-es Höfner Club basszusgitárt ugyanolyan hangszedőkkel, azonos beállításokkal, hogy megpróbáljam leutánozni azt a hangzást, de a hegedű-szerű forma nélkül, mert nem akartam McCartney-t utánozni, ha fellépünk valahol” - nyilatkozta Godin a Reverb magazinnak. - „Végül annyira nem vált be, bár vettem fel vele néhány remek számot.”

A La Femme D’Argent másik domináns hangszere a lágy, karakterisztikus zongora - egy Fender Rhodes, ami nem csak itt, de az egész lemezen jelentős nyomot hagyott. „A Rhodes a kedvenc hangszerem, egész gyermekkoromban azon töprengtem, mi lehet az a hangszer, amit a tévében és a rádióban is mindenhol hallani lehet. A xilofont, a tubát, a hegedűt felismertem, de soha senki nem emlegette a Rhodes-t. Aztán megláttam egy régi, nagyon viharvert darabot egy boltban Pigalle-ban (Párizs egyik negyede), és ahogy hozzáértem, azonnal felismertem azt a hangzást, ami éveken át kísértett.” Az egyéb hangszerek közt érdemes megemlíteni a Fender Precision basszusgitárt, illetve a MiniMoog és a Korg MS20 szintetizátorokat is. A felvételeket egy 8 sávos Fostex D80 keverővel rögzítették, ami kötelezően szűkre szabta a teret a dalokhoz felhasználható motívumok számára, így nagyban hozzájárulva ahhoz a retro-hatáshoz, amit az Air-duó megpróbált megvalósítani.

A fogadtatás

A lemez 1998 januárjában jelent meg. „Kész gépezet állt mögöttük” - idézi Hirscht a Musictech - „A párizsi kiadó (Source) mögött ott állt egy még nagyobb az Egyesült Királyságban (Virgin), és az Egyesült Államokban is. Rengeteg közreműködő tett bele mindent, amit csak tudott. Mivel zöldfülű voltam ebben az iparágban, egészen lenyűgözött ez a vetülete a dolognak. Tudták, hogy siker van a kezükben. Magabiztosak voltak, és örömmel dolgoztak rajta.”

A megjelenésnek Franciaországban nem volt akkora visszhangja, angolszász nyelvterületen viszont annál inkább. Hogy ez csak a marketingnek köszönhető-e (aminek szerves részét képezi a kissé önironikusra sikeredett lemezborító, ahol vastagon szedett betűkkel díszeleg a „French band” megjelölés Godin és Dunckel kifestőkönyveket idéző alakja fölött), vagy a dalok friss, szokatlan hangzásának is, azt kihívás lenne felfejteni. Az viszont vitathatatlan, hogy

a lemeznek egyénisége van, méghozzá kimondottan franciás, elegánsan lezser, a Szajna mentén, a Montmartre szűk utcáiban, a Tuileriák sövényei közt bandukoló, elragadóan ódivatúan öltözködő egyénisége.

Annak ellenére, hogy studiózás tekintetében amatőrnek minősültek, Godin és Dunckel szinte hencegő tehetséggel kezelték a hangszereiket, és vettek fel, majd kevertek végső formájára minden sávot. Az az egyszerre friss és naprakész, illetve a ‘60-as évekkel kacsintgató stílus, amit a Moon Safarin hallani lehet, hatalmas lökést adott a downtempo és a chill-out későbbi diadalmenetének, és - ahogy már az elején is említettük - egész nemzedéknyi francia alkotó számára nyitotta ki az ajtót a nemzetközi közönség felé.

Na és a zenekar?

A lendületes indulás után az Air kiadott öt további sorlemezt, illetve két film zenéje is a duó nevéhez kötődik. Bár az ötödik sorlemez is inkább filmzene, mivel az - egyelőre - utolsó, 2012-es, Le voyage dans la lune című lemezt egy 20. század eleji francia némafilm ihlette. Az Air nem merevedett bele az első lemez downtempós irányába, minden lemezen bátran kísérleteztek más és más zenei nyelvezettel, de mindegyiken felismerhető az a hamisítatlan, utánozhatatlan könnyedség, ami a Moon Safari varázsát is adja. Az már kétségesebb, hogy valaha is sikerül-e felülműlni az első, szűz kezek alkotta mesterművet, amely okkal vonulhat be a 20. század második felének könnyűzenei kánonába.

---