Egy bánatos rockopera
The Pretty Things: S. F. Sorrow (1968)
stílusok: pszichedelikus pop, pszichedelikus rock, acid rock, freakbeat
A második világháború utáni London egy bő évtizeden át rendkívül mogorva, mélabús hely volt, hogy aztán a '60-as években szárba szökő kulturális forradalom, a „swinging sixties” teljesen felforgassa. De a mozgalom hatása nem állt meg a város határainál: a mai értelemben vett könnyűzene egyik legjelentősebb katalizátora volt, hiszen olyan zenekarok kezdtek alkotni ebben az élénk, inspiráló környezetben, mint a Beatles, a Rolling Stones, és a brit invázió egyéb, korszakalkotó bandái. Itt és most egyet emelek ki közülük: azt a zenekart, amely talán a leginnovatívabb koncepciót tette le az asztalra az évtized vége felé. És amely - a szerencsétlen csillagállásnak köszönhetően - hosszú évtizedeken át nem kapta meg érte a kellő elismerést. A zenekar a Pretty Things, a lemez pedig az első rockopera, illetve az egyik első konceptlemez - az S. F. Sorrow.
These are a few of the / things I find joy
De egyáltalán, mi is az a konceptlemez? És miért lényeges, hogy egy lemezt annak nevezünk-e? Ahhoz, hogy valamennyire elhelyezhessük ezt a jelenséget, időben jó pár évtizeddel vissza kell ugornunk, bár hogy pontosan hova, azt nehéz lenne egyértelműen meghatározni, hiszen ahogy minden művészeti ágban, így a könnyűzenében is apró, egymástól alig megkülönböztethető változások vezetnek oda, hogy felbukkanjon egy teljesen új alkotói irány vagy koncepció. A könnyűzene esetén ráadásul - mivel annak elterjedése és formálódása jelentős mértékben kapcsolódik ahhoz a technológiához, ami előfeltétele egyrészről a létrejöttének, másrészt a hanganyag rögzítésének, illetve megőrzésének - a technológiai korlátok és lehetőségek szigorúan kijelölték a határokat.
Maga az elképzelés, hogy a zene elmeséljen egy egész történetet, illetve hogy az zenei közegben kerüljön a közönség elé, elég régi múltra tekint vissza; ismerünk egy koncepció köré rendeződött dalcsokrokat még az operák megjelenése előtti időkből is, illetve fontos megemlíteni a 19. századi, ismertebb zeneszerzőkhöz köthető énekciklusokat, amelyek nagyon leegyszerűsítve műdalokká emelt népdalok sorozatai voltak. Ezeket azonban nem nevezhetjük „lemeznek”, hiszen ez a médium akkoriban még nem is létezett.
Igaz, az első igazi konceptlemez idején sem, mivel azt két, egyenkét három lemezből álló szetként sikerült kiadni 1940-ben, az akkori, 78 fordulatos lemezeken ugyanis oldalanként nem fért el három-öt percnél hosszabb dal. Ez a lemez Woody Guthrie Dust Bowl Ballads című dalgyűjteménye volt, a koncepció pedig… nos, Észak-Amerika Dust Bowl néven ismertté vált régiója, amelyet kivételes szárazság és porviharok sújtottak a ‘30-as években. Guthrie a porviharok elől Kaliforniába menekülő farmerektől eltanulta azok blues- és népdalait, és ezeket rendezte egymás mellé.
A következő jelentős állomásig ugranunk kell egy bő évtizedet - 1955-ben jelent meg Frank Sinatra In the Wee Small Hours című lemeze, amelyet Sinatra magánéleti gondjai ihlettek (mondjuk meg is értem, épp frissen szakított Ava Gardnerrel, én is padlón lettem volna a helyében).
A dalok lírai alanya egy bárban kesereg a csaposnak a hajnali órákban, de a szívfájdalmon túl olyan témákat is érintenek a szövegek, mint a reménytelenség, a bűnbánat vagy az elhidegülés.
Az előbb említett Dust Bowl Balladsnál talán amiatt fontosabb, mert itt már rendelkezésre állt a hosszabb (20 perces) hanglemezek médiuma (a 40 perces lemez dupla LP-ként jelent meg), viszont a zenehallgatási szokások az önálló dalokat részesítették előnyben. Nem véletlenül volt egészen a ‘60-as évekkel bezárólag a kislemez az amerikai hanglemezipar és könnyűzenei kultúra domináns formátuma. Egy lemez egymáshoz kapcsolódó dalokkal, amiket jobb egymás után, mint különállóan hallgatni, ebben az időben még merész vállalkozásnak számított.
Sinatra későbbi lemezei is jellemzően egy konkrét tematikus mag körül forognak, és gyakorlatilag ‘55-tel kezdődően megszaporodik a hasonló próbálkozások száma. ‘59-ben megjelenik Marty Robbins amerikai énekes-dalszerző Gunfighter Ballads and Trail Songs című country-gyűjteménye; ez az első olyan lemez, amely már teljes egészében felfért egy bakelitre. Ugyanebben az évben jelent meg Johnny Cash Songs of our Soil című lemeze, amelynek központi témája az elmúlás, de a későbbi Cash-lemezek is tematikus egészként működnek.
Viszont, bár ez ma már megszokott, ekkoriban a borítókra még nem kerültek fel a dalszövegek, sem egyéb szöveganyag, így kihívás volt igazán beemelni a közönséget egy koncepcióba - mert hangozzék bármilyen meglepően is, a zenének szüksége van néhány társművészetre - irodalomra, képzőművészetre, bizonyos esetekben akár a filmművészetre is -, hogy megfelelően át tudja adni az üzenetét, illetve hogy kiszélesítse a befogadás lehetséges módozatait. Az első, szövegeket tartalmazó, illetve ma ismert, háromba hajtott lemezborítók a ‘60-as évek közepén jelentek meg, és ez a technológiai újítás biztosította a konceptlemezek számára az igazán gazdag termőtalajt, így vált ugyanis lehetségessé absztraktabb történetek vagy elképzelések tolmácsolása is a zene segítségével, mivel az eredeti elképzelést meg lehetett támogatni mind vizuális, mind szöveges háttérrel.
Meg is szaporodott a tematikus lemezek mennyisége. A Beach Boys ‘66-ban adta ki a Pet Soundst, amit sokan az első kortárs konceptlemeznek tekintenek, a dalokon átívelő tematika sokkal szorosabb, zárt egészet alkot, mint addig bármi. Frank Zappa Freak Out! című, maró politikai szatírája alig egy hónappal később érkezik. Majd ‘67-ben megjelenik a Beatles magnum opusa, a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band, amely vizuálisan bontotta ki a koncepcióját (bár zeneileg alig két dalon tudja csak fenntartani) - és egyébként hőseink szempontjából is lényeges lesz. A konceptlemez, mint könnyűzenei jelenség (minőség) gyökeret eresztett a köztudatban; minden készen állt a következő lépés, az egyetlen, összefüggő történetet több dalon keresztül bemutató, hosszabb hanganyag, a rockopera számára.
S. F. Sorrow is born
Az S. F. Sorrow keletkezéstörténete majdnem olyan tragikus, mint amilyen tragikus ívet a történet rajzol. A londoni Pretty Things a harmadik lemezével lezárhatta a szerződését a Fontana Records kiadónál. Nagy örömmel távoztak a kiadótól, mivel az 1967-es, sorban a harmadik Emotions lemez producere, Steve Rowland a zenekar stiláris elképzeléseit teljesen figyelmen kívül hagyva telepakolta nagyzenekari fúvós- és vonósbetétekkel az egész albumot. „Amikor lezártuk a viszonyunkat a Fontanával, azt csinálhattunk, amit csak kedvünk tartotta” -, idézi Dick Taylor gitárost a Loudersound - „szóval nekiálltunk demózni. És ez keltette fel Norman Smith (EMI-producer) érdeklődését.”
Smith volt az első Pink Floyd-lemez producere (illetve a Rubber Soullal bezárólag a Beatles komplett katalógusának hangmérnöke), így a kiadó hallgatott a megérzéseire, a banda tehát leigazolhatott az EMI-hoz. Bár anyagilag nem volt túl hálás az indulás. „Nem vágtak hozzánk egy kész vagyont” -, így Phil May énekes, Loudersound - „A tiszteletdíj, amit szerződéskötéskor kaptunk, el is úszott az adósságainkra. És az S. F. Sorrow történetének nyomtatását is mi álltunk, az még 700 font volt. Szóval legatyásodva, eladósodva álltunk neki a lemezfelvételnek.” Igaz, a zenekar nem anyagi okokból váltott kiadót, hanem mert teljes alkotói szabadságra vágytak - amit az EMI két kézzel osztott nekik.
A pénzügyeket megoldották egyéb forrásokból; gyakorlatilag mindent elvállaltak, amit csak nem szégyelltek. Kislemezek eladásaiból, koncertek bevételeiből éltek, még egy elfeledett filmben is szerepet vállaltak. A zenekar történetének egyik legizgalmasabb állomása azonban az Electric Banana néven egy filmes produkciókhoz használt zeneműtárhoz szerzett dalok együttese volt, amelyek közül több is felbukkant zs-kategóriás horrofilmek és szoftpornók betétdalaként.
„Úttörő ötlet volt, olyan, mint a sugárhajtású motor. Valaki valahol úgyis előáll vele.” - meséli Taylor egy interjúban. - „Úgy történt, hogy Phil írt egy történetet, mindenféle koncepciótól meg lemeztől függetlenül. Wally meg (Wally Walker gitáros-énekes) belehallgatott a Beatles Bors őrmesterébe. Azt mondták neki, az a lemez egy történet, és ebben a hiszemben hallgatta. Aztán amikor rádöbbent, hogy mégsem az, felvetődött benne, hogy mi lenne, ha mi készítenénk egy olyan lemezt. És mivel Philnek már kéznél volt egy története, nekivágtunk. Szinte magától született meg az egész.”
Ez a történet egy füzetszerű betét formájában került a lemez mellé, és prózai formában egészíti ki a dalszövegeket. „Amikor elkezdtük a felvételeket, a történet még nem volt kész. A zene vitte előre a történetet, a történet a zenét, ahol csak szükséges volt. Amikor volt egy hézag az elbeszélésben, és azt ki kellett tölteni Baron Saturday alakjával, megszületett az igény egy dalra, ami vele foglalkozik” - mondja May.
A zenekar tagjai fantasztikus munkabírással rendelkeztek, mivel amellett, hogy egyéb projektekkel gondoskodtak az anyagi fennmaradásukról, a lemezen is dolgozniuk kellett, méghozzá az esti órákban, túl a rendes munkaórákon, ami nekik kevésbé okozott nagy megterhelést, a technikusoknak viszont annál inkább. Az Abbey Road studióban dolgoztak, ahol napközben a Beatles fehér albumának munkálatai zajlottak, majd beesett a Pretty Things este hatra. „Amikor a mérnökök, a műszaki fejek már alig álltak a lábukon. Csak miattuk álltunk le” - emlékezik vissza Phil May. „Mert drogunk volt, mi tekertünk volna három napig megállás nélkül a cuccal, ami bennünk volt. De ezek a fiúk nyolc órában dolgoztak. Haza kellett volna menniük hétkor, nyolckor legkésőbb - de maradtak, mert valami masinát építettek Dick gitárjához. Nagyon szorosan bevonódtak a folyamatba. Lenyűgöző volt. Ott volt ez a halom szaki, akik átalakított kézikocsikon tologatták a mindenféle korai szintetizátorokat, kilógó csövekkel meg kábelekkel.”
De nem csak szintetizátorok prototípusaival kísérleteztek, hanem bármivel, ami a kezük ügyébe került a studióban:
rárepültek Ringo Starr dobfelszerelésére, találtak egy melotront az EMI raktárában, megszólaltattak egy tibeti dobot (ami meg is adta a Death című dal alapritmusát), de Norman Smith és Peter Mew hangmérnök támogatásával mindent kipróbáltak, amire csak lehetőségük adódott,
néhány ötlet teljesen véletlenszerűen bizonyult elég jónak ahhoz, hogy a lemezre kerüljön, vagy hogy hatással legyen a dalszerzésre. Ez a bohém, határokat nem ismerő, szertelen kísérletezés a ‘60-as évek sajátja, később már a studiók kiforrott know-how-val rendelkeztek, és a hangszerek fejlődése is letisztultabb lehetőségeket kínált. De ekkoriban még elevenen élt a „ha nincs olyan hangszer, amit elképzeltünk, csinálunk egyet” éthosza.
A technikai személyzet rendhagyó munkaideje és megszállottsága eredményezett néhány kínos helyzetet. „Norman temetésén odajött hozzám az egyik szaki, és megkérdezte, tudtam-e, hogy az egyik munkatársa majdnem elvált a lemez miatt?” - May, Loudersound - „A faszi nyolc órában dolgozott, aztán hirtelen elkezdett hajnali egy körül hazaesni, mert az S. F. Sorrow-val volt elfoglalva. A felesége meg volt róla győződve, hogy viszonyt folytat.”
Your sonnets of life / they are filling the case
Annyit beszéltünk már koncepcióról, alkotási folyamatról, de magáról a történetről még egy szót sem. Mi is ez a sokat emlegetett történet? Egy átlagos brit fiatalember, Sebastian F. Sorrow életét kísérjük végig, egészen a születésétől kezdve, ahogy csalódások sorozatát követően egy pszichedelikus, illuzórikus világba menekülve, kétségbeesésében és a világgal szembeni kiábrándultságában teljesen magába zárkózik. Tekinthetjük a történetet a fausti elbeszélés egyik alternatív változatának is, mivel a lemezen előadott szürreális élmények katalizátora a már említett Baron Saturday, azaz Baron Samedi, a haiti vudu egyik legnagyobb hatalmú szellemlénye, a halottak ura.
Maga a vezetéknév egy határozottan tolakodó utalás, a sorrow ugyanis bánatként, csapásként fordítható magyarra, bármikor említi meg tehát a szöveg a főhős nevét, az kettős értelmet nyer. Ugyanakkor előrevetíti Sebastian F. Sorrow sorsát is. Sebastian beleszeret a szomszédjuk lányába, majd elviszik az I. világháborúba, ahol szembesül az emberi élet, a háború fogaskerekei közé hajított emberi sorsok jelentéktelenségével. A Private Sorrow című dal végén az S-sel kezdődő vezetéknevű, elhunyt és halottnak nyilvánított katonák névsorát olvassák fel, de amikor Sorrow neve elhangozhatna, a narráció elhalkul. Ezen a ponton válik ketté az értelmezés lehetősége, hiszen nem lehet eldönteni, hogy hazatért-e. Akit esetleg érdekel, és nem riad el az angol nyelvű szövegtől itt olvashat bővebben erről a Jákob lajtorjája-elméletről.
A következő dalban Sebastian elköltözik a tengeren túlra, és oda várja szerelmét is, akivel addigra frigyre lépett, a (Windenburg névre hallgató) léghajó azonban leszállásnál kigyullad. Ezt követően találkozik a báróval, aki magával viszi egy utazásra, amely az utalások alapján a saját belső világába vezet. Itt szembesül saját múltjával, emlékeivel, amelyekből arra a következtetésre jut, hogy a világ szenvtelen, barátságtalan hely, és senkiben sem bízhat meg. Ezért dönt végül a remetelét mellett. Míg a lemez első oldala egy realista, pontról pontra jól követhető történetet mutat be, és zeneileg is biztosabb talajon áll, közelebb a Beatles, a Kinks, a Stones pszichedelikus popjához és blues rockjához, addig a második oldal transzcendensebb szövegvilága mellé egy improvizatívabb, meditatívabb zenei világ is társul. Nem különöl el egymástól élesen a két oldal, de ami a stiláris kitérőket, az alkalmazott stílusjegyket illeti, a történet ívét szinte teljesen hűen követi a dalok hangszerelése is - a lemezt nyitó, egy gyermek születéséről szóló dal par excellence pszichedelikus pop, fanfárszerű fúvósbetéttel, a Baron Saturday hangfekvése, akkordváltásai, a visszhangosított effektek, minden baljós hangulatot áraszt, az utolsó előtti dal, az Old Man Going a korát megelőző proto-metal, a lemezt záró Loneliest Person pedig egy, az előző dalt ellenpontozó, balzsamos folk-rock. Talán nem volna túl merész a lemezt az első progresszív rocklemezek között sem elhelyezni.
Fragments of my life / falling
A Prettyk 1968-szeptemberére befejezték a felvételeket, decemberben pedig megjelent a lemez az Egyesült Királyságban. Gyakorlatilag síri csend volt a fogadtatás. A zenekar élőben nem tudta turnéra vinni a lemezt, mivel a studióban alkalmazott technikák egy részét akkoriban képtelenség lett volna áthelyezni a színpadra, és nem is bíztak annyira a saját képességeikben, hogy koncertezzenek vele. Még ennél súlyosabb csapás volt, hogy, bár Norman Smith javaslatára tárt karokkal fogadta a zenekart, az EMI semmilyen promóciót sem biztosított a lemeznek, ezért nem is szerzett tudomást a közönség az újszerű koncepcióról. A Pretty Thingst a közönség egy átlagos blues-rock zenekarként ismerte, így az új albumukat is ekként könyvelte el. Amikor fél évvel később megjelent a Who Tommyja, mindenki nagy érdeklődést mutatott, hiszen már a megjelenés előtt rockoperaként hirdették. Arra a kérdésre, hogy befolyásolta-e őket az S. F. Sorrow, Pete Townshend kézzel-lábbal tiltakozik. Mindenesetre, ha már fentebb úgyis szóba került az Old Man Going: helyezzük mellé a Who Pinball Wizardját a ‘69-es Tommyról.
Bárminemű hasonlóság csak a véletlen műve lehet.
Ha az Egyesült Királyságban tragikusra sikerült az S. F. Sorrow terjesztése, az Egyesült Államokban történteket elkönyvelhetjük vasúti katasztrófaként is - mivel a megszokott ütemben nem jelent meg a lemez, a zenekar menedzsere, Steve O’Rourke kalapolni kezdett az ottani kiadóknál, hogy végül kiderüljön,
az EMI a zenekar háta mögött megállapodott a Motown kiadóval, akik egy alku részévé tették a lemezt. Végül a Motown egyik divíziója, a Rare Earth hozta ki, hónapokkal a Tommy megjelenése után.
Nem meglepő hát, hogy mindenki epigonként kezelte, a Rolling Stone is lenéző kritikát jelentetett meg róla, semmibe véve a stiláris bravúrokat. A lemez beleállt a földbe, az úttörő státuszt pedig hosszú évtizedeken át a Who lemezének tulajdonították. A kezdeti nehézségek, az alkotás lelkesedését követő, kiábrándító végkifejlet mintha csak a sors pimasz szarkazmusa volna, hiszen akár a megénekelt Sebastian F. Sorrow sorsának allegóriája is lehetne.
Láthatjuk azonban, hogy ez a lemez alkotja a hiányzó láncszemet a Pet Sounds, a Freak Out!, a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band, valamint a Tommy, a Court of the Crimson King, vagy a Kinks Arthurja között. Majd 1969 után átszakad a gát, a konceptalbumok stafétáját elragadja a Canterbury színtér, és lefekteti a modern progresszív rock alapjait, míg ezzel egy időben megjelennek az - immár a komolyzene szerkezeti elveihez visszanyúló - rockoperák, mint a Jézus Krisztus szupersztár vagy a Rocky Horror Picture Show, és komplett kulturális forradalmat indítanak el. A konceptlemez mára a könnyűzenei előadók egyik leggyakrabban alkalmazott elbeszélési stratégiája, műfajoktól függetlenül jelennek meg egymásból táplálkozó, egymás jelentéseit felerősítő, összefüggő narratívával rendelkező dalokból felépített lemezek - még most, 2023-ban, az internetes zenehallgatás, a kislemez-formátumhoz történő visszatérés korában is. Ahogy Dick Taylor fogalmaz, ha nem a Pretty Things csinálja meg, akkor megcsinálja más. De ők csinálták meg. Ez a babér vitán túl az ő homlokukra kerülhet csak.
Na, jó, ott van még az 1967-es The Story of Simon Simopath a Nirvanától (nem attól a Nirvanától, ez egy másik), meg a Moody Blues Days of Future Passed lemeze, meg a… a fene egye meg, hát húzzuk már meg a határt valahol!
A fenti egy bővített változat, a lemez az első 13 dalból áll csupán. Illetve, ha valakit érdekel teljes egészében, a prózai szöveggel együtt, itt egy 1998-as élő felvétel az Abbey Road studióból, ahol besegít a Pink Floydos David Gilmour is, a szöveget pedig Arthur Brown (igen, az „I am the god of hellfire” Arthur Brown) olvassa fel a dalok között.